A Balaton-felvidék bájos, egyutcás faluja: Kékkút
Jelentőségét évszázadokon keresztül ásványvízlelőhelyének köszönhette.
A település története a messze múltba, egészen az ie. III. évezredig nyúlik vissza. Az 1900-as években végzett ásatásokkor őskori régiségeket, késő rézkori leleteket tárak fel a község területén. Római kori leletek pedig bizonyították, hogy már a Kr. utáni III.- IV. évszázadban jelentős településnek számított és virágzó gazdaságot működtetett.
A rómaiak megtelepedését a kutatók a savanyúvíz-forrás meglétéhez kötik.
A település történetében meghatározó és máig is nagy jelentőségű forrás vize a szóbeszéd szerint Theodóra császárné kedvenc itala volt.
A település legrégebbi okleveles említésére 1338-ban került sor Kőkút néven. A XIV. század közepéig Kál-völgyének többi településével együtt királyi kézben volt, majd 1341-ben Károly Róbert a veszprémi püspökség alá helyezte. A török megszállást Kékkút is megszenvedte, többször feldúlták, felégették. Egykori lakói a fosztogatások gyérülése után visszaköltöztek és újraépítették a települést. Mai táj- és településszerkezete a XIX. századra alakult ki.
Épületeinek nagy részén felfedezhetőek a sajátos helyi építészeti stílusjegyek.
A Tájház, amely Kékkút első lakóháza.
A Szent Dömötör templomot 1760-ban építették, a középkori templom helyén.
A világháború hősi halottainak tiszteletére emelt emlékmű.
A Balaton-felvidék legjelentősebb hidrogeológiai értékét, a kékkúti ásványvizet, az 1900-as években kezdték el palackozni. 1913-ban a forrás mellett egy faépület állt, írásos anyag nem említi a palackozást, de a cégtáblán már üvegek láthatóak. Akkor még Tolnay Lajos Anna forrása néven ismerték.
A Theodóra Ásványvíz a Hungarikum Bizottság egyhangú döntése alapján felvételt nyert nemzeti értékeink sorába, a Magyar Értéktárba.