fotó © balatonudvari.hu

A Balatonudvariban található szív alakú sírköves temető az ország négy védett temetőinek egyike. Azt, hogy ki és miért faragta szívalakúra a sírköveket, homály fedi.

A kereszténység felvétele templomok építésével járt együtt és a templomok körül megjelentek a temetők. Az ezekbe való temetkezést az egyház azért is szorgalmazta, mert így tartósan továbbélő pogány halotti szokásokat jobban tudta ellenőrizni. Szent László király már szigorú törvényeket hozott a temetőkkel kapcsolatosan.”Aki nem templom mellé temeti az ő halottait: tizenkét napig vezekeljen kenyéren és vízen, kalodába zárva.”

Balatonudvariban a XIII. századi templom helyén 1746-ban és 1840-ben épült a jelenlegi. A középkori templom körül helyezkedett el a temető, aminek jelenleg semmi nyoma nem látható, de feltételezhető, hogy a középkori temető gyűrűszerűen vette körül a templomot.

A református templom 1780-90-ben épült. A török kiűzése után a kevés számú katolikus még a romos templomkertbe temetkezhetett. A községbe 1719-1720-ban települt reformátusok, mivel a rom templomot ők is segítették nádtetős templommá alakítani, néhány évtizedig szintén oda temetkeztek. A megszaporodó lakosságot, a reformátusok részéről a Debreceni Zsinat azon megjegyzése: “Az Atyák a városon kívül temetkeztek, Krisztust is városon kívül temették” késztethette a temető újabb elhelyezésének gondolatára.

Balatonudvari viszonylatában a temetőváltozást az 1775-ben kiadott Helytartó tanácsi határozat is sürgette, amelyet az egyházakkal is ismertettek. A református templom felépítése szintén sietette a temető áthelyezését, mivel a templom a középkori temető szélére épült és annak kb. egyharmad részét elfoglalta. Az új temetőt a felsoroltak figyelembevételével az 1770-80-as években nyitották meg a református és katolikus hívek számára. Az új temetőt a falun kívül, annak keletre eső részébe az ősi hadiút fölé jelölték ki.

A temető mellett patak volt a régi időkben, az ezen átívelő öreg kőhíd még mindig megvan a 71-es út hídjától 1-2 méter távolságra. Az új temető meglétéről ír az 1778, 1816-os veszprémi püspökség által felvett jegyzőkönyv is. Az 1846. május 15-én kelt veszprémi püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyvben a következőket találjuk: ” Vagyon az udvari fiókegyházban temetkező hely s pedig közösen az ott lévő reformátusokkal együtt, elválasztás nélkül. Kereszt nincs benne.”

A közös temető csak az 1800-as évektől népesült be a “szívalakú” sírkövekkel. Ezt a sírköveken jelenleg nehezen fellelhető évszámok alapján állapíthatjuk meg.

Felvetődött számtalanszor, hogy ki és miért faragta “szívalakúra” a sírköveket? Határozott választ senki nem tudott erre adni.

Mondával felelnek rá a helybeliek is.

Három monda ismeretes: Eötvös Károly így írt erről “A balatoni út vége” című munkájában:

“Volt Balatonudvariban valaha egy szegény ember, valami furcsa ember, találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sírköveket szív alakúra kell faragni. Legyen lába, amelyet elültessenek a sírban nyugvó fejéhez, de ami kimarad a földből, olyan legyen az, mint az ember szíve. Arra jöjjön rá az írás. Ez illik a holtakhoz is, az élőkhöz is.”

A másik mondát Lipták Gábor: Aranyhíd című munkájának “Kőszívekről” szóló írásában találjuk, az író nevet is ad szereplőinek. Dúl Jánosról az udvari halászbokor gazdájáról, annak szép leányáról, Halász Veronikáról szól a hosszú történet. A Dúl családhoz, Veronikához kapcsolódik a kőfaragó legény, aki szerelmes lesz Veronikába. A leány úgy határoz, hogy a legénnyel megy a hegyekbe. Búcsúzik a Balatontól. A tóra törő vihar a bátor leány halálát okozza. Sírja fölé készíti a kőfaragó legény szeretete jeléül a szívalakú sírkövet.

A Balatonudvariak rövidített formában Lipták Gábor mondáját vallják magukénak. Bíró Lajosné Pákozdi Eszter 1990-ben így mondta el a történetet:

” Az udvari halászgazdának volt egy igen szép lánya, aki sokszor elkísérte édesapját a Balatonra halászni. A bátor leány egyszer egyedül is beevezett a vízre. A Bakony felől hirtelen jött meg a vihar és a leány nem tudott kievezni a partra a zivatar elől. A vihar felborította a csónakját és a leány Balatonba fulladt.

A falu népe sajnálta a leányt, de a szeretője, egy kőműves legény különösen. A legény elhatározta, hogy szívalakú sírkövet készít kedvese sírjára.Az udvariaknak nagyon megtetszett a szívalakú sírkő és halottjaik számára ők is készítettek hasonlót. Amíg a kőműves élt, sok ilyen sírkövet faragott, amivel “benépesítette az udvari temetőt.”

A temetőről azt híresztelték, hogy nem tudni, felszentelték-e. A kiegyezés után a katolikusok száma évről-évre növekedett. Ez késztette a felekezeteket a temetők elkülönítésére, ami 1887-ben meg is történt, kerítés nélkül. A katolikus egyház temetője közepébe vörös kőből keresztet állíttatott, amit a temetőrésszel együtt Fleischmann Jenő aszófői plébános szentelt fel.

A műemlék temető sírköveit az 1980-as években restaurálta az Országos Műemléki Felügyelőség, de sajnos nem sikeresen. Időközben a sírkövekből 3-4 darabot ismeretlen tettesek eltulajdonítottak, ami a temető külsejét károsan megváltoztatta.

1998-99-ben az önkormányzat restauráltatta a műemléktemető sírköveit. Korabeli születési anyakönyvekből szerzett nevek ismeretével sikerült több, eddig nehezen olvasható felírást a restaurátoroknak helyesen a sírkövekre leírni.

( Forrás: Részleges kivonat Marton Jenő Balatonudvari története (önkormányzati kiadás 1999.) c. könyvéből)

Az 1990-es évek után Marton Jenő balatonudvari lakosú nagyra tisztelt tanítónk foglalkozott a műemlék temető történetével magyar és német nyelvű ismertetést írt, aminek alapján az önkormányzat magyar és németnyelvű táblát készíttetett a sok érdeklődő számára. Az önkormányzat a temetőket azóta is fokozott figyelemmel igyekszik rendben tartani.