Varga Imre szobrászművész készítette a Mementó a II. magyar hadseregért szoborcsoportot, amely szülővárosának, Siófoknak a főterén áll.

A három katona krómacél torzóján jól láthatóak a kitüntetések.

A szobor születéséről így vall Christa Nickel – Beszélgetések Varga Imrével című könyvében:

“Az ön művészetében a hős is áldozat. Hogyan alakult ki ez a felfogása? Az is érdekelne, hogy milyen időszakban készítette ezt a művét.

A hős – 1957 tavasza volt, tehát már a forradalom után voltunk, amikor kimondták az ítéleteket. Kizártak engem is a szövetségből és szilenciumra ítéltek. Egy napon kaptam egy telefont, hogy házkutatás lesz nálam. És elkezdtem magam házkutatást rendezni, hogy mit lehet találni nálam. Nyilván nem volt tiszta a lelkiismeretem …

Találtam kitüntetéseket, megtaláltam többek között a diplomámat is, amit Horthy írt alá. Azt el tudtam égetni, de a kitüntetéseket nem mertem kidobni a szemétbe. A házmesterek mindig besúgók voltak, és gondoltam, ha meglátják, följelentenek. Inkább bementem a műterembe és rászögeltem a kitüntetéseket egy korábban már megépített favázra, szükség esetén szolgálhatok azzal a magyarázattal, hogy ez majd egy negatív hős lesz. Nos, talán két-három hónap múlva újra bementem a műterembe, és úgy találtam, hogy ennél tökéletesebb emlékművet a magát hősnek tudó haldoklókatonáról nem is tudnék készíteni.

A hős témáját egyébként először nonfiguratív módon közelítettem meg, meg is van a kis ólomvázlata még ennek, amikor tulajdonképpen hekatombaként állítottam össze. Ez a gondolat többször is felmerült bennem.

A hekatombánál, ahol a ledöfött lándzsára felakasztják a hős vértjét, sisakját, nekitámasztják a pajzsát, fegyvereit és hát néha a győzelmi emlékeket. Ilyen hekatombát a reneszánsz óta főleg a neo stílusok, a nemzeti megújhodás stílusai raktak klasszicista épületek sarkára. Nos, egy ilyen hekatombára gondoltam. A hekatomba jelentése: áldozat; száz ökör áldozat, ezt jelenti tulajdonképpen.

Végül azonban nem volt megfelelő nekem a hekatomba és ezért egy abszurd figurát csináltam: egy katonát, kinek nincs karja, nincs lába, nincs feje, csak törzse van és ezen vannak a kitüntetések. Nagyon meg voltam győződve arról, hogy ez jó, de hát azt is tudtam, és a mai napig is tudom, hogy meg nem született olyan ember, aki – az egyébként a hősiesség apoteózisában élő kultúránkban nevelkedve – szembe tudna nézni egy ilyen deheroizálással. Ezért úgy gondolom, hogy köztéren soha senki sem fogja felállítani. Valahol a norvég, oslói gyűjteményben ott van, mert megvettek, és itt van az én gyűjteményemben. Másutt nem található. – Talán a Hadtörténeti Múzeumban kellene felállítani. – Tartok tőle, hogy ez nem való feltétlenül oda.”